Ki ne fogadta volna meg, hogy ha felnő, másképp fogja csinálni, mint a szülei? Kamaszkorunkban és egy kicsit később, a 20-as forduló környékén megadatik az a felszabadító illúzió, hogy hah, mi csinálhatjuk máshogy.

Nem is úgy gondolkozunk, mint a szüleink, pontosan látjuk, miket csinálnak rosszul, általában még azt is, hogy hogyan kellene jobban csinálniuk, és határtalan magabiztossággal tudjuk, érezzük, biztosak vagyunk benne, hogy ezt mi sokkal, de sokkal jobban fogjuk csinálni, egészen máshogy, és erre persze képesek is vagyunk.

Egészen addig lebeghetünk elégedetten és magabiztosan ebben az állapotban, amíg az első hosszú kapcsolatban a párunk a fejünkhöz nem vágja, hogy pont úgy viselkedsz, mint anyád/apád vagy amíg mi magunk észre nem vesszük magunkon döbbenten, hogy valamit pont úgy csináltunk, valamit pont úgy reagáltunk le, ahogyan ők szokták. Persze ilyenkor ezt megpróbáljuk gyorsan elhessegetni, mint valami zavaró kis muslincát, bagatellizálni, hiszen csak egyszer történt meg, nyilván véletlen volt, és próbáljuk megerősíteni magunkat a korábbi hitünkben, hogy mi ugye máshogy csináljuk. De már egy picit megroggyant önbizalommal tesszük ezt.

Majd szépen lassan, észre se vesszük, hogy mikor fordul ez át, de egyre több lesz a hasonlóság és egyre lagymatagabb a tiltakozásunk. Természetesen, ha valaki más világít erre rá, azonnal fellobban az önvédelem és lelkesen tagadunk, de ott belül ilyenkor is tudjuk, hogy igaza van.

Na de ki másra is hasonlíthatnánk, ha nem rájuk, honnan vehetnénk mintát, ha nem tőlük. Gyerekként napi 24 órában voltunk velük éveken át, rajtuk keresztül kezdtük megismerni a világot, ahogyan ők látják és azt is tőlük tanultuk, hogyan kell nőnek/férfinek lenni, hogyan kell kapcsolatban lenni, gondolkodni, viselkedni, érezni.

És ez nagyon hasznos. Ha arra gondolunk, hogy mit hozunk otthonról, általában olyanokra gondolunk, amik idegesítőek és kevésbé látjuk azokat, amik értékesek. Mert az valahogy magától értetődő, fel sem merül. Ha nem lenne mintánk, nem tudnánk, hogyan kell viselkedni egy párkapcsolatban, olyanok lennénk, mint Tarzan vagy Maugli. Annak, hogy megtanultunk tőlük valamit az az ára, hogy olyanokat is tanulunk, ami a mi életünket nem segíti vagy éppen olyanokat, ami ma már nem annyira hasznos, mint 2 generációval ezelőtt.

Másoktól is tanultunk, nem csak a szülőktől, de a szülők abban a kitüntetett helyzetben vannak, hogy tanaikat nagyon-nagyon sokszor halljuk, mert össze vagyunk zárva velük. Gondoljunk csak bele, hogy mennyi idő kell anyanyelvi környezetben, hogy elsajátítsunk egy idegen nyelvet. A töredéke annak, mint amennyi a szüleinkkel jut, hogy átragadjon ránk a minta. Csak 5 éves korunkig a kb. 27.380 együtt töltött óra után elég fura lenne, ha nem tanulnánk el semmit és legalább annyira irreális lenne elvárni magunktól, hogy az mind tudatos is legyen, tőlük meg azt, hogy az mind hasznos számunkra. Ami viszont nagyon fontos, hogy ha történetesen másokkal lennénk, másoktól tanulnánk. Azaz tanulni tudunk, képesek vagyunk rá. Időt és energiát kell rá szánni, de ha akarunk, tudunk. Az élet persze ebben is igazságtalan és van, akinek könnyebben megy, mint nekünk, de mindenkinek megy.

Vegyük észre azt is, hogy már most sem úgy csinálunk mindent, mint a szüleink. Felfedezhetünk magunkban másokat is. Tanárokat, barátokat, távolabbi rokonokat, a szomszédot vagy akár nem valós személyeket is regényből, filmből.

Tehát egyrészt az alapokat hozzuk otthonról és ez így van jól, de ami nem kényelmes, ami nem segít, vagy amire már nincs szükségünk, azt képesek vagyunk megváltoztatni.


Pap Éva
pszichológus